|
A szomorúság volt soká
Kis házunk állandó lakója.
Került bennünket az öröm,
Mint várost a daru, a gólya.
Szívből kacagni, múlatozni
Mindenki elfelejtett nálunk.
Mindenkit mélyen megindított
A mi sötét szomorúságunk!
|
Pedig nem mondtuk senkinek,
Hogy mennyi síró bánatunk van,
De nem hitt, nem hitt senki sem
Szelíd erőtlen mosolyunkban.
Mint az árnyék a vízen este,
Arcunkon reszketett a bánat...
És ó, nevetni sohse látták
Az én szomorú, jó anyámat!
|
|
Csak most szokik már az öröm
Lassan, lassan kis házikónkba.
Szokatlanul nézünk reá :
Boldogan, némán, elfogódva.
Ó, csak anyámat megtalálja!...
Szállj, hűséges öröm te, mellé!
Hogy holtáig boldog maradjon,
Senki úgy meg nem érdemelné!
|
Keresőbe
|
|
|