|
Édesanyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt írásod:
Kezembe tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretett
Írod, hogy örvendsz "nagy híremnek",
S hogy, olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem.
Pedig szívem ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem te vagy ám az nekem!
Igaz hogy írtam jó sokat már,
S egy-két különbet tán sokaknál,
Akik körülöttem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az csak téged
És legkevésbé engemet.
Minden kicsinyke dal, amelyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömet és bánatot:
Míg e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.
Versimnek minden egy szakasza
A te kebledből van szakasztva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édes hangú szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.
|
Dalaimból, ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm, s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szívednek
Öröklött húját zengem én.
S aki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?
Te vagy, te vagy, nem én a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott a te szívedben fogant;
Visszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyílt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.
Ne is szeressen senki engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!
Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sírodra emlékoszlopát.
|