|
Olykor, ha lámpám fénye mellett,
Úgy éjszakánként elmerengek,
S szomorú szívvel eltűnődöm
Sok esztendőre gyűlt időmön,
Felsóhajtok: be áldás volna rám,
Ha élne most az én édesanyám!
Öregember bús hangulatát
Orvosok meg nem gyógyíthatják,
Sorvadó keblem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétől!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az én édesanyám!
Ma is csak úgy, mint réges-régen,
Ő volna végső menedékem:
Mindent, mi fáj, mi szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki,
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édesanyám!
|
És míg ő búmnak okát hallva,
Becéző szóval vigasztalna:
Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egészen újjászületnék szaván,
Ha élne most az én édesanyám!
Mert ősz fővel is mind hiába,
Nem öreg más, csak aki árva
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édesanyám!
Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogyse látnám oly közelnek,
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édesanyám!
|