|
Mikor a csüggedésnek néma árnya
Vergődő, lázas lelkemet megszállja;
S érzem, hogy lassan zsibbad életvágyam,
Vigasztaló szava felcsendül lágyan.
A szeretet, ami szívéből árad,
Ad nékem új erőt, ha lelkem fáradt,
S felébreszti szívemben észrevétlen
A megnyugvást mindnyájunk végzetében.
Vállára hajtom forró, könnyes arcom
S lecsillapul vonagló lelki harcom,
Csak egy fáj százszor égetőbben, jobban:
Hogy osztozik megannyi bánatomban...
Mélységes csönd, az alkony szürkesége
Belopta árnyát mindkettőnk szívébe
És nézem hosszan, szótlanul anyámat;
Míg nem szememre fátyolt sző a bánat.
|
Leolvasom bánatos homlokárul,
Mit gyöngéd lelke nekem el nem árul,
Egy élet titkos búja szenvedése,
Mind meg van írva bánatos szívébe'.
Álmatlan éjek: és sok gyászos óra,
Ezer remény, mi sok nem vált valóra!
Küzdelmes, súlyos éjek minden gondja,
Beleolvadt egy lemondó bús mosolyba.
Mit gyermekszívem egykor még nem értett,
Most látok sok-sok elmosódott képet,
És bánatos emlékeimnek árja,
Mint több és több csodás fényt vet anyámra.
Mélységes csönd. Immár leszállt az este,
Mily jó, hogy könnyes arcomat befedte.
Tudom anyámnak mondhatatlan fájna,
Ha sejtené, hogy sorsán sír leánya...
|